Miért fizetünk azért, hogy szomorúak legyünk? Az olyan filmek, mint a 2009-es "Hachiko" vagy az 1997-es "Titanic", megríkatnak minket. Ez nem paradoxon, hanem agykémia. Komplex reakciókon keresztül keresi az érzelmi...
Miért fizetünk azért, hogy szomorúak legyünk? Az olyan filmek, mint a 2009-es "Hachiko" vagy az 1997-es "Titanic", megríkatnak minket. Ez nem paradoxon, hanem agykémia. Komplex reakciókon keresztül keresi az érzelmi feloldást. A dopamin és az oxitocin szerepet játszik. Paul Zak idegtudós, aki a „bizalomhormont” tanulmányozza, kimutatta, hogy a szomorú jelenetek, mint például az 1999-es „A zöld mérföld” című filmben láthatók, növelik az oxitocinszintet. Ez az „öleléshormon” fokozza az empátiát, a dopamin pedig jutalmat biztosít. Az agy fontos tréningnek tekinti a másik fájdalma iránti empátiát. A szenvedés látványa, mint Jack Dawsoné az Atlanti-óceán jeges vizében, oxitocin felszabadulását okozza az agyban. Ez erősíti az empátiát és a kapcsolódást, az ezt követő megkönnyebbülés pedig dopaminlöketet vált ki, ami jutalmaz minket. Ez nem mazochizmus, hanem egy evolúciós mechanizmus. Mások fájdalmával való együttérzés erősíti a társas kötelékeket, felkészítve minket a valós stresszre. Egy 2012-es, az Ohio Egyetem "Emotion" című folyóiratában megjelent tanulmány szerint a szomorú történetek növelték a résztvevők önzetlenségét. Tehát, amikor megnézed a 2004-es „A napló” című filmet és sírsz, a tested egy oxitocin és dopamin „koktélt” termel. Ez nemcsak szomorúvá, hanem empatikusabbá, erősebbé és emberibbé is tesz. Ne légy szégyenlős a szomorú történetek nézésével kapcsolatban, jót tesz neked!
Válassza ki, hogyan szeretné megtekinteni ezt a videót
