„A zenét az orrunkkal halljuk” – mondják a japánok. Ez a kifejezés egy mély, intuitív érzékelést jelent, amely túlmutat a halláson. Gyökerei egy évezredes hagyományban rejlenek, ahol a művészet igazi...
„A zenét az orrunkkal halljuk” – mondják a japánok. Ez a kifejezés egy mély, intuitív érzékelést jelent, amely túlmutat a halláson. Gyökerei egy évezredes hagyományban rejlenek, ahol a művészet igazi élvezetéhez többdimenziós érzékre van szükség, amely megragadja a „lényegét”.
A kifejezés eredete a kodóba (香道) nyúlik vissza, ami a füstölők illatának „hallgatásának” művészete. A Muromacsi-korszakban (1336-1573) az arisztokraták nem egyszerűen csak szagolgatták a drága gyantákat, például az oudot. Elmélkedve „hallgatták” finom hangjaikat, megpróbálva megérteni a történelmet.
Ez a filozófia minden művészeti ágra kiterjedt. A zene „orrral való hallgatása” azt jelenti, hogy megragadjuk láthatatlan „auráját”, érzelmi mögöttes jelentését és a hangjegyek közötti csendet. Azt jelenti, hogy megragadjuk a zeneszerző szándékait, és érzékeljük minden egyes frázis mélységét, például a koto-ra írt darabokban.
A japán zenében a hangsúly a *ma*-n (間) van – a hangok közötti jelentőségteljes szüneteken és tereken. A shakuhachi fuvola meditatív dallamai vagy a nó operai produkciói nemcsak a fülével való hallgatást igénylik a hallgatótól, hanem a csend drámáját egész lényével „érezni” kell.
Így az „orroddal való hallgatás” a művészet mély, holisztikus érzékeléséről szól: legyen szó illatról, hangokról vagy festészetről. Felhívás egy tudatosabb elmélyülésre. Próbáld ki te is: csukd be a szemed, és „szagold meg” kedvenc dallamodat, érezd annak valódi lényegét.
Válassza ki, hogyan szeretné megtekinteni ezt a videót
